Anya – kaland 1.

Mióta az eszemet tudom, mindig anya akartam lenni – annak ellenére, hogy gyerekként nem igazán voltam boldog. Kölcsönös szeretetben, egymásra figyelésben, harmóniában élő családot akartam; és hittem, hogy ezt meg tudom valósítani. 30-as éveim elejétől aztán évről-évre egyre csalódottabban és kissé megalázottan figyeltem, ahogy barátaim-ismerőseim sorra megházasodtak, majd gyermekeik születtek; én pedig még mindig egyedül voltam.

Első fejezet

Közel 39 évesen találkoztam végül a férfival, akivel kölcsönösen úgy gondoltuk, hogy közösen fel tudjuk építeni azt a családot, amire mindketten egyformán vágyunk. Összeházasodtunk.

Sajnos hamar kiderült: egy banális gyerekkori betegségem következtében 40 éves koromra meddő lettem. A legádázabb ellenségemnek sem kívánom azokat az “élményeket”, amik ehhez a fogalomhoz kapcsolódnak.

Szégyenében arcát kezébe temető nő

Mikor a környezetem számára kiderült, hogy spontán sosem leszek állapotos (nem mintha ehhez egyébként köze lenne bárkinek…), hirtelen mindenki tudni vélte a “tökéletes” megoldást: “Fogadjatok örökbe egy gyereket, akit eldobtak! Végül is mindegy, hogy ki szüli meg – ha ti nevelitek fel, akkor titeket szeret majd szüleiként.”

Én féltem az örökbefogadástól; de férjem számára nem volt idegen ez a gondolat, mivel egy korábbi kapcsolatában ez már felmerült, mint lehetséges megoldás a gyermekvállalásra. Nem erőltette a témát, mégis korábbi beszélgetéseink alapján azt érzékeltem, hogy számára fontos lenne, hogy legyen “közös” gyermekünk.

Apa, anya, gyermek naplementekor a vízparton
Aliko Sunawang / Pixabay

Örökbe – anya

Magam sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért döntöttem végül mégis úgy: jelentkezzünk örökbefogadásra. Benne volt saját lelkem legmélyének erős vágya a család, gyerek/ek után. Benne volt keresztény neveltetésem szintén ebbe az irányba mutató késztetése. Benne volt a remény, hogy jól sikerül, és mindannyian boldogabbak leszünk együtt, mint egymás nélkül. Benne volt a környezetünk felől erősen érzékelhető nyomásnak való engedés. És benne volt az is, ami oly sokszor elhangzik az örökbefogadás kapcsán: bármikor lehet NEMet mondani.

Talán ez volt az egyik leggyakrabban elismételt mondat a tanfolyamon, amit el kellett végeznünk. Hogy lehet, sőt kell is nemet mondani, ha a pár bármelyik tagja úgy érzi: nem akarja a felajánlott gyermeket örökbe fogadni.

És egészen pontosan ez történt velem az első kiajánlás utáni ismerkedés napjaiban.

Szinte az első pillanattól éreztem: ez a kislány NEM az én gyermekem. Nem találom vele a kapcsolódási, kötődési pontot, a közös hullámhosszt. Ő sem találja velem. Végül azonban hiába volt minden igyekezetem; férjem erővel meghozott, döntése és saját önérvényesítési nehézségeim miatt mégis örökbe fogadtuk ezt a kisgyermeket.

Szóval: a törvény és jogi forma szerint 2015 nyarán “anya” lettem.

Kezdetek

Akartam jó anya lenni. Őszintén, igazán. Meg akartam szeretni ezt a kislányt – önmagáért; segíteni őt a fejlődésében, növekedésében. De nem éreztem szeretetet; csak csalódottságot, magányt, kétségbeesést, szorongást és ólmos kimerültséget.

Egy kedves ismerős, akinek vér szerinti és örökbe fogadott gyermeke is van, igyekezett biztatni, bátorítani: majd kialakul a kötődés, szeretet a hétköznapok apróbb-nagyobb eseményei során. Elmesélte, hogy mikor a szülés után kezébe adták a fiát, ő sem érzett semmit a “kicsi idegen” iránt – pedig ő szülte; szóval ne aggódjak. Nincs velem semmi baj, adjak időt magamnak és a kapcsolat kialakulásának.

Ezt tettem. Adtam időt; és reménykedtem, hogy mindez majd velem is megtörténik. Hosszú-hosszú időn át. És közben tettem mindazt, ami egy gyermek mellett adódik. Tettem mindent agyból; arra a hitre alapozva, hogy a szeretet: döntés. Döntés, hogy szeretni akarom, és jót akarok adni neki. Jártuk az orvosokat és gyógypedagógusokat, akiknek a szakvéleményére szükség volt. Gondoskodtam az ételről – italról – pelenkáról – ruháról – játékról – mozgásról – pihenésről.

De a szívemben nem voltak – és nem is születtek pozitív érzések. A tény, hogy akaratom ellenére, kierőszakoltan és kötelességszerűen teszem mindazt, amit teszek, megkeserített, megmérgezett és megkérdőjelezett minden pillanatot.

Borzalmas volt úgy élni a mindennapokat, hogy napról-napra láttam megvalósulni mindazt, amitől féltem, ami miatt nem akartam ezt az örökbefogadást. Minden reggel rettegve ébredtem, hogy milyen, előre nem látható nehézséggel kell aznap szembenéznem és megküzdenem. Hogy megint mitől fogom azt érezni, hogy alkalmatlan “szaranya” vagyok.

Küzdelmek

Mindent megtettem, ami tőlem tellett, hogy segítsek behozni mindazt a lemaradást, amit a 27 hónap intézeti bezártság jelentett a gyermekünknek. A lakásban sokat voltunk együtt, hogy szokjuk egymást. Mentünk boltba, sétálni, patakpartra kacsát nézni, játszótérre homokozni – mászókázni – csúszdázni – hintázni. Tanítottam játszani – amit egyáltalán nem tudott; próbálkoztam mesével. Rengeteget beszéltem hozzá, ismételtem a szavakat, hogy segítsem a beszédfejlődését. De hamar észrevettem, hogy az ételen kívül nem fogad el tőlem gyakorlatilag – semmit.

Bármit mutattam neki – nem érdekelte. Meséltem – nem figyelt. Tanítottam kockával építeni – de csak rombolni akart. Tanítottam beszélni – nem is próbálkozott utánozni a szavakat.

Minden egyes nap újra és újra próbálkoztam; mindig kicsit mással, mindig kicsit másképp. De nem változott semmi. Nem mozdult semmi a fejlődés irányába. 4 hónap elteltével a gyerek ugyanannyit tudott, mint amikor hazahoztuk.

Nem vártam én csodát – nem gondoltam, hogy 4 hónap alatt megtanítom beszélni. Már csak amiatt sem, mivel tudtam: oxigénhiányos magzat és újszülött volt. (Emiatt kellett a sok orvosi / gyógypedagógiai vizsgálat.) De azt azért reméltem, hogy 4-5 szót megtanul… pl.: apa, anya, baba, szia, gyere – vagy valami ilyesmit. Hogy érdeklődik a játékok iránt, amit mutatok… hogy próbálkozik új dolgokkal. Mindhiába. Nem mozdult semmi.

Minden áldott nap egyre erősödő kudarcérzéssel és csalódással feküdtem le. Minden csalódás és kudarcélmény egyre távolabb és távolabb vitt érzelmileg a gyerektől – akit pedig szeretni akartam volna. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a gyerek öntudatlanul ugyan, de le akar győzni. El akar nyomni, uralkodni akar rajtam, rám kényszeríteni a saját akaratát, az “élet”-ről alkotott elképzelését.

Csalódott anya

Nem vagyok harcos típus; soha életemben nem vágytam legyőzni, elnyomni senkit. Feszélyez, zavar, rossz érzéssel tölt el, ha küzdelemre, kényszerítő erő használatára kényszerítenek. És ez a kislány minden áldott napon kiprovokálta, hogy erővel vigyem keresztül azt, ami szükséges. Ettől aztán egyre csalódottabb és frusztráltabb lettem; és egyre kevésbé éreztem azt, amiben korábban hittem: képes vagyok jó anya lenni.

Miközben férjem és tágabb környezetünk megítélése szerint is minden csodásan alakult. Ugyan mi bajom is lehet, amikor megvalósult az álmunk, és gyermeket kaptunk? És ráadásul milyen kedves, aranyos és szép kislányt!

Ja, hogy én ezt a gyermeket alapból nem akartam? És hogy ezt többször is nyomatékosan jeleztem a férjemnek, amikor annak az ideje volt? És hogy ez a “kedves, aranyos és szép” kislány a mindennapok során egy érzelmi despota? – Hát ugye ezt rajtunk kívül nem tudja senki. Szóval nekem abszolút hepinek kell lenni – mert ugyan mi más is lehetnék?!?

Csakhogy vannak az életben olyan dolgok, amiket mesterségesen nem lehet előállítani. Ezek közé tartozik a szeretet és a boldogság is. Tettetni lehet – szelíden és kedvesen mosolyogni kifelé, nyugalmat és harmóniát mutatni, ügyesen kitérni a zavarba ejtő, néha kínos kérdések elől – de magát a valódi érzést “megcsinálni”- nem.

Apa színre lép – és mindent visz

4 hónap családi élet után gyermekünk bölcsődébe kényszerült; mivel jelen törvényi szabályozás szerint a gyerekek 3 éves koruktól intézménykötelessé válnak – azonban a beszoktatást kizárólag a tanévkezdéskor lehet kezdeni. Emellett a Pedagógiai Szakszolgálatok kizárólag az intézményi keretek között (bölcsőde, óvoda) hajlandóak fejlesztést biztosítani, amire gyermekünknek egyértelműen hatalmas szüksége volt.

Mivel nem láttam értelmét, hogy egy kötelezően bölcsődés gyermek mellett otthon ülő anya legyek nem egészen 50 ezer forintos alig-jövedelemmel, visszamentem dolgozni. Körzeti ápolóként heti 3 napon délután dolgoztam; így kislányunk rákényszerült, hogy hozzászokjon addig jobbára elutasított apjának elviseléséhez.

Férjem igazi harcos típus – őt nem zavarta és zavarja az, ha küzdenie kell. Fogalmam sincs, elképzelni sem tudom (de nem is akarom), hogy hogyan szoktak egymáshoz. De megoldották – és ezzel az én helyzetem még rosszabbá vált.

Amíg a gyerek kezdetben kizárólag hozzám kötődött, férjem szinte semmiben nem tudott részt venni. Éreztem, hogy “kiszorul” a családból, és mindent megtettem annak érdekében, hogy bevonjam őt; és hogy tartogassak energiát a vele töltött időre is.

Mikor újra dolgozni kezdtem, én kerültem hasonló helyzetbe. Férjem megtanult minden teendőt ugyanúgy ellátni a gyerek körül, mint én, és sokkal kevésbé fáradt el benne – mert őt nem nyomasztotta az örökös harc és küzdelem. Ezért teljesen “átvette” a gyerekezést, hogy segítsen – és persze, hogy kiélvezze az apaságot; ami teljesen rendben is van. 🙂

Ami viszont nincs rendben, az, hogy ezzel én szorultam ki a családból. Férjem minden idejét a gyerekkel töltötte; mire végzett, rám már nem maradt energia. A gyerek csaknem teljesen elszokott tőlem, így még kevésbé bírtam vele, mint addig. Ezzel bezárult az ördögi kör; és ha lehet, még távolabb kerültem attól, hogy boldog családanyának érezzem magam.

Intézmények

Bölcsőde

Szerencsés vagyok, mert a bölcsődei gondozóktól és a kirendelt fejlesztőpedagógustól érkező elfogulatlan vélemény szerint is borzasztó, aránytalan mértékű küzdelmet kell vívni a gyermekkel minden egyes apró előrehaladásért; és agresszíven követeli magának a kizárólagos figyelmet.

Hm. Ez a megfigyelés egyben valamiféle megerősítése és visszaigazolása annak, amit én tapasztaltam! Akkor mégsem vagyok egészen bolond, ha mások, a szakemberek is azt látják – tapasztalják a kislánnyal kapcsolatban, amit én itthon…

Kislányunk 2 évig járt bölcsődébe, mert be kellett hoznia az első 27 hónap lemaradását – amit azonban ő nem akart megtenni. Egy példa: 3,5 évesen még mindig nem volt hajlandó WC-re járni – így azonban óvodába nem mehetett. Ekkorra nekem be kellett látnom, hogy bármennyire borzalmas is ez a tény számomra, de szelídséggel, szeretettel, rábeszéléssel és biztatással a világon semmire sem megyek nála.

Több, mint egy éven át szeretettel, türelemmel, biztatással, példával igyekeztünk szobatisztaságra szoktatni – amire ő ugyan már teljes mértékben képes volt, de mereven és következetesen ellenállt. Majd láss csodát: amikor egy szép augusztusi vasárnap reggel, a nyilvánvaló dacolásának kemény akaraterővel ellenszegülve egyszer és mindenkorra levettem róla a pelenkát, és minden kapcsolódó dolgot eltávolítottam a lakásból – egyetlen hét alatt tökéletes eredményt értem el! Akkor, és CSAK akkor, amikor szembekerült egy, az övénél erősebb akarattal és elvárással, amit nem volt képes daccal vagy manipulációval megváltoztatni – volt hajlandó megtenni, ami már régóta maximálisan elvárható volt tőle.

Azonban az én lelkem ezekben a küzdelmekben és keménykedésekben haldoklik. Szenvedek az erőszakosságtól – ami számomra maga a szeretetlenség. De ha nem mutatok nagyobb erőt, mint amit a gyermekünk képvisel, semmit nem tudok elérni nála.

Óvoda

2017 szeptemberétől az óvodai közeg aztán még mindezeken felül is rengeteget rontott a gyereken. Már a bölcsődében nyilvánvalóvá vált, hogy kortársaitól sokkal szívesebben tanul, mint a felnőttektől. Beszélni is akkor kezdett el, mikor rájött, hogy társai a cserfességükkel sokkal hatásosabban fel tudják hívni magukra a gondozók figyelmét, mint ő a mutogatással.

Az óvodában aztán azt tanulta meg, hogy minél szélsőségesebben és elfogadhatatlanabbul viselkedik, annál több figyelmet kap. Ezért aztán eltanulta a többi gyerektől az összes, számomra (és Férjem számára egyaránt) elfogadhatatlan viselkedési mintát; majd mindet gondosan kipróbálta rajtunk.

A kapott visszajelzés ugyan messze alulmúlta a várakozását, mert anya és apa nem úgy reagáltak, mint a többi gyerek szülei – a benne lévő erős dac és szembenállás miatt mégsem volt hajlandó alkalmazni a jó és pozitív dolgokat, amit folyamatosan tanítottunk neki. Mi több: mintha a sok, az óvodában látott szenny teljes mértékben kitörölte volna belőle mindazt a szépet és értékeset, amire tanítani igyekeztük őt.

Boldogtalan anya = boldogtalan család

A végeérhetetlenül ismétlődő kudarcok és csalódások sorozata bennem végül teljes mértékű kiábránduláshoz vezetett. Megutáltam a gyerekeket úgy általában és az anyaságot, mint állapotot és szerepet egyaránt; olyannyira, hogy még a BKK járművein is messze elkerültem a gyerekek / családok közelségét. Menekülési lehetőséget kerestem az “anya” helyzetből, amibe saját tehetetlenségem és gyávaságom miatt kerültem – csakhogy valódi kiutat nem találtam.

Önmagam maradék ép elméjének védelme érdekében részben a munkámba menekültem – amiben paradox módon már szintén nem sok örömömet leltem. Majd ez a lehetőségem is elillant, amikor 2017 decemberében főnököm váratlanul és azonnali hatállyal kirúgott.

Örültem annak, hogy otthon lehetek – de csak akkor és addig, amíg egyedül voltam otthon. Élveztem a háztartási munkát, amit mindig szerettem; és ami valahogyan mindig az anyasághoz, gondoskodáshoz kapcsolódott bennem. Élveztem, hogy új dolgokat tanulhatok meg magamról – mert ekkoriban fedeztem fel az MBTI személyiségtípus-modellt. És élveztem, hogy új irányba indíthatom el magamat az új ismereteim fényében – mert ekkor kezdtem el coachingot és online marketinget tanulni.

De azt már nem élveztem, ha a magányomat és tanulásomat megzavarta a hétköznapi élet. Nagyon sokszor voltam elérhetetlen, elutasító, feszült, ingerlékeny, és általában kibírhatatlan a “családom” társaságában. Nem akartam látni senkit, nem akartam beszélni senkivel. Teljesen magamba fordultam, megközelíthetetlenné váltam.

A bennem felhalmozódott rengeteg negatív érzés, amikkel képtelen voltam mit kezdeni, gyakorlatilag mindent megmérgezett. Az eddig sem rózsás kapcsolatomat a gyerekkel; az örökbefogadás miatt jelentős mértékben megingott kapcsolatot a férjemmel; és az egész családi dinamikát egyaránt.

Nem mintha mindez különösebben érdekelt volna. Egyetlen dolgot éreztem fontosnak: hogy távol tartsam magamtól a további sérelmeket. Csakhogy így nem tudtunk egyről a kettőre jutni; nem tudtuk megszakítani a pusztító körforgást. Ez a helyzet kb. 2019. nyaráig; vagyis mintegy 4 éven át tartott.

A pozitív változás 2019. május elején indult el, és csak lassan kapott erőre. Mint minden valódi változás, ez is belőlem indult el, és általam válik valósággá. De ez már egy következő történet. 🙂

Köszönöm megtisztelő figyelmed!

Oberholster Venita / Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük