Depresszió 1.

Azt hiszem, hogy kevés olyan ember él ma Magyarországon, aki ne találkozott volna már valamilyen formában ezzel a fogalommal: depresszió. Azonban annak ellenére, hogy a diagnosztizált egyének száma (világszerte) igen magas, valahogy mégsem tud senki ezzel a jelenséggel igazán mit kezdeni.

Én sem megoldást vagy nagy okosságokat kínálok – hiszen ez nekem sincs a birtokomban. Csak a teljesség igénye nélkül el szeretném mesélni a kalandot, amit a depresszió felbukkanása és feloldása között megéltem. Írásom célja az, hogy “belülről” bemutassam ezt az állapotot – hátha pusztán ezzel is tudok segíteni valakin.

Tudom, mert ápolóként megtapasztaltam: minden egyes embernek (!!!) vannak lelki küzdelmei. Hiszem, hogy igenis segítség lehet az, ha valaki mer és képes beszélni az élete sötét időszakairól. Hiszem, hogy sok nehézségünkre könnyebben, gyorsabban találhatnánk megoldást – ha mernénk nyíltan kimondani: ezzel nem boldogulok egyedül! Ha mernénk szakember segítségét kérni akkor, amikor a saját erőforrásaink kimerülni látszanak. Merthogy igenis kimerülnek; és ez nem szégyen, hanem – egyszerű tény.

Figyelmeztetés: az alább olvasható írás szélsőségesen szubjektív, és az érzékeny idegzetűek nyugalmának megzavarására rendkívül alkalmas lesz!

Alapozás

Vajon mi lehet az oka és/vagy magyarázata annak, hogy vannak emberek, akik viszonylag kicsinek tűnő dolgok miatt is képesek teljesen “kiborulni”, míg mások “a mennykövet is kibírják”?

Nyilván közhely, de ettől még igaz marad: mindannyian másmilyenek vagyunk. Ahogyan a testi, úgy lelki teherbíró képességünk is egyénenként változó. Ehhez a rendkívül sokféle mértékű, veleszületett lelki teherbíró képességhez hozzá kell adnunk a kora gyermekkori körülményeket, élményeket, tapasztalatokat is.

Most nem szeretnék belegabalyodni bonyolult lélektani okfejtésekbe; csak fogadjuk el, mint tudományosan bizonyított tényt: a magzat- és gyermekkori élmények, a nevelkedés körülményei jelentős befolyással vannak a felnövekvő egyén pszichés teherbíró- és megküzdőképességére.

Mindezek fényében tudomásul kell vennem: az én személyes alapjaim nem strapabíróak. Sem Apukám, sem Anyukám nem volt egészséges személyiség; saját gyermekkori sérüléseik miatt mindketten a maguk módján önközpontú, nárcisztikus jellegű személyiséggé váltak.

Márpedig a rossz alap – nem alap. Nem lehet rá biztonságosan építeni.

Kamaszkoromra nagyjából ilyenek voltak a saját magammal kapcsolatos érzéseim és gondolataim:

Negatív érzések felhője - melyek a depresszió alapját képezhetik
John Hain / Pixabay

Csak néhány szó a felhőből: elhagyatottság, elutasítottság, elégtelenség, értéktelenség, megaláztatás, kudarc, jelentéktelenség, kirekesztettség, gyengeség, bizonytalanság, tehetetlenség. Jó kis útravaló az élet útjára, ugye?!… 🙁 Már maga ez az érzéshalom a depresszió előszobája…

Diákként az iskolában, és fiatal felnőttként, szakemberként a munkahelyeimen mindig jól teljesítettem. Tanáraim és feletteseim legtöbbször értékelték is a munkámat. De a húszas-harmincas éveimben emberként, személyként, nőként, a magánéletemben egy nagy rakás szerencsétlenség voltam. Súlyos önértékelési zavaraim, nem létező önbecsülésem miatt a pszichés megküzdőképességem csaknem a nullával volt egyenlő.

Lökéshullámok a depresszió felé

Egy

Az első nagyobb érzelmi trauma 20 évesen, 1992. augusztusában ért; ez “ágyazott meg” a későbbi klinikai depresszió kialakulásának. Apám nem bírta feldolgozni, hogy felnőttem, és saját, önálló döntéseket hozok – melyek (hát persze, hogy) nem egyeznek meg az általa helyesnek vélt döntésekkel. Egy napon elmondott mindennek, aminek fiatal nőt el lehet mondani, és közölte, hogy takarodjak az életéből.

Mivel kettőnk addig bensőségesnek mondható kapcsolata volt önértékelésem elsődleges forrása, ennek hirtelen elvesztése megsemmisítő tapasztalás volt. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, és kinn lebegnék a jéghideg űrben, vacogva, rettegve, egyedül és tehetetlenül.

Bár összeszorítottam a fogamat, és főiskolai tanulmányaimra fókuszáltam (vagyis kívülről úgy tűnt, hogy “jól” vagyok) – belül teljesen üres és dermedt voltam. Érzelmileg támogató családi kapcsolatok nélkül, mérhetetlenül magányosan vonszoltam magam a kötelességek útján – és igen komolyan fontolóra vettem, hogy véget kellene vetnem ennek a végeérhetetlen, meddő és értelmetlen kínlódásnak. Az öngyilkosságtól kizárólag neveltetésem és keresztény barátaim szerető támogatása mentett meg.

Egészségügyi tanulmányaim kapcsán szerzett pszichiátriai ismereteim ébresztettek rá Apám mentális betegségére. Ennek fényében végül nagyon lassan, 9 év (!!!) alatt, apró lépésenként sikerült “egyedül”, szakértő külső támogatás és gyógyszerek nélkül kimásznom ebből az első gödörből. Pszichológushoz csak 2001 őszén jutottam el. Addigra már átküzdöttem magam a válság nehezén. Nem is jártam hozzá sokáig, mert egyikünk sem látta értelmét.

Ez sem lehetetlen – csak éppen nagyon nehéz, nagyon fáradságos és nagyon vacak életminőséget jelent nagyon hosszú időn át. Erről a 9 esztendőről egyszerűen nincsenek személyes emlékeim. Fogalmam sincs, mit csináltam azon kívül, hogy elvégeztem a főiskolát, és dolgozni kezdtem. Az “emlékeimet” a barátaim társaságában készült fényképek jelentik; de ezeket sem tudom elhelyezni a naptárban.

Így utólag visszatekintve szerintem ez az állapot is nyugodtan nevezhető “depresszió”-nak – bár a szakma a hétköznapi teendőit ellátni képes, de érzelmileg lehangolt, csüggedt, “boldogtalan” személyek állapotát a “dysthymia” névvel illeti.

Kettő

Jó néhány évvel, és egy jó párkapcsolat kialakulásával később, a meddőséggel való szembesülésem volt a következő hatalmas csalódása az életemnek. Erről itt most csak annyit mondanék, hogy mivel ehhez az “élményhez” nem kapcsolódott konkrét, sérelmet okozó személy, így valamivel könnyebb volt túltenni magam rajta.

Istent ugyanis egyáltalán nem zavarta, hogy szidalmazom a könyörtelenségéért, számon kérem rajta szerető gondviselése teljes hiányát, és a fejére zúdítom minden csalódottságomat és keserűségemet. Még csak meg sem haragudott rám. 🙂 Nekem pedig megkönnyebbülést jelentett, hogy szabadon ordítozhattam Vele, mert nem kell tekintettel lennem “vitapartnerem” emberi érzékenységére.

Ha rövid időn belül nem kapom a következő, teljesen váratlan és óriási pofont az élettől, talán nem zuhanok a depresszió mélyére, és nem végzem a sürgősségi pszichiátrián. De nem így történt.

Három

Életem eddigi legnagyobb csalódását, kiábrándulását és elkeseredését alig 1,5 évvel az előző sokk után Férjem okozta az örökbefogadás kapcsán.

Átgondolatlanul, visszakézből hozzám vágott mondata, mely szerint az általa választott kisgyereket akkor is örökbe fogjuk fogadni, ha abba én beledöglök, pörölycsapásként zúzta szét az általam gondosan felépítettnek, szépnek és biztonságosnak hitt világomat és életemet.

Ja, és a lelkemet.

A szavak mintha elektromos áramütést mértek volna az idegrendszeremre. Fehér fény villant el a szemem előtt, és teljesen megbénultam. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni azt, amit a szájából elhangzani hallottam. Szó szerint úgy éreztem magam, mint az ismert ballada szereplői:

Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…

Arany János: A walesi bárdok

Ez – most – tényleg – a – valóság???

A férfi, aki 4,5 évvel ezelőtt a csillagokat akarta lehozni nekem az égről – akiről elhittem, hogy őszintén, igazán, önmagamért szeret – akivel testemet-lelkemet-életemet-javaimat örömmel megosztottam – akiért az életemet is odaadtam volna – tényleg épp most vágta az arcomba, hogy az sem érdekli, ha megdöglök?!?…

Ennyit ér hát a sok duma arról, hogy ha kell, akkor a pokol fenekére is utánam jön, hogy kihozzon onnan! Most, amikor gyakorlatilag a pokol fenekéről könyörgök kétségbeesetten zokogva, hogy ne akarjon így elpusztítani – tudomást sem vesz rólam?…

Tényleg ennyire értéktelen senki lennék?… Hogy valójában neki sem én kellettem – éppúgy, ahogy nem kellettem soha senki másnak sem – még a saját szüleimnek sem… Csak egy eszköz lettem a célja elérése érdekében, hogy gyereke legyen… Nem vagyok többé nő, asszony, emberi lény a számára – vagy talán sosem voltam az. Csak egy eszköz… igény szerint használható, majd használat után eldobható, egyszer használatos eszköz.

Ismét úgy érzem, hogy a jeges űrben lebegek; magányosan, kitaszítottan, kihasználtan, kiszolgáltatottan és megalázottan. Nincsenek szavaim. A sokk napokig kísér. Nem bírok napirendre térni fölötte. Elevenen falja fel és emészti a lelkemet a csalódás, keserűség, megaláztatás, kiábrándulás, az értéktelenség és az eldobottság érzése.

Ez valójában maga a földi pokol.

1,5 év monoton menetelés a depresszió mélységei felé

Magánélet

De ismét csak összeszorítom a fogamat, és (“jó keresztény feleségként”- bah!) igyekszem a mindennapos feladatok kitűnő megoldására fókuszálni. Egy háztartás és egy kisgyerek ellátása mindig ad tennivalót. Többet is, mint amennyi elég. Csakhogy – van egy “kis” gond. “Jókereszténység” ide vagy oda –

én mindezt változatlanul NEM AKAROM!!!

Az, hogy rám lett kényszerítve; és hogy nem bírtam szabadulást találni a helyzetből, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy megbékéltem vele – még kevésbé azt, hogy elfogadtam. Düh, tehetetlenség, kényszeredettség, utálat, undor, megvetés, elutasítás, menekülési vágy, keserűség, megalázottság, kihasználtság-érzet lüktet bennem. A gyerekkel való kapcsolatom (talán nem meglepő módon) botrányos – és Férjemmel is (szintén nem meglepő módon) egyre távolabb kerülünk egymástól.

… És másfél éven keresztül minden egyes napon újra és újra folyamatosan ugyanezek a gondolatok és érzések őrlődnek bennem – miközben csikorgó fogakkal kényszerítem magam a napi feladatok hatékony ellátására és a normalitás látszatának fenntartására.

Forrás: shutterstock

Kétségbeesetten igyekszem küzdeni önmagamért – úgy, ahogy egyáltalán képes vagyok rá. Számtalanszor próbálok hidat verni a Férjem és önmagam közé – és minden egyes próbálkozásom csúfos kudarcba fullad.

Rendszeressé válnak a veszekedések; kialakul egy visszatérő mintázat:
  1. Szeretném, ha Férjem a “háztartás-felelős” szerepkör mögött meglátna engem, mint érző emberi lényt; ha megértené, mennyire rosszul érzem magam a bőrömben és az életemben.
  2. Igyekszem “én-üzenet” formájában megfogalmazni felé az érzéseimet; próbálom példákkal bemutatni a rossz érzések kialakulását.
  3. Férjem vagy kapásból lesöpri a témát az asztalról (“ez marhaság!”), vagy addig forgatja a szót, amíg oda lyukadunk ki, hogy voltaképpen az én hibám, hogy rossz érzések vannak bennem. Szerinte “ez tulajdonképpen nem így van”; mert “rosszul gondolod”; vagy “változtasd meg a hozzáállásodat”.
  4. Az érzéseim ismételt elutasítása, félremagyarázása, az áldozathibáztatás érzése dühöt vált ki belőlem, amit egy ideig igyekszem kordában tartani, de végül kirobban belőlem.
  5. A sokáig elfojtott belső feszültségem mértékének jelentős csökkenése megkönnyebbülést jelent – de az alapvető kérdés nem nyer megoldást. Minden egyes alkalommal újra és újra szembesülök azzal, hogy az én értékem nem éri el egy kisgyerek értékét; minden egyes alkalommal oda lyukadunk ki, hogy a gyerek érdekei előbbre valók az én életminőségemnél.
  6. Önértékelésem teljes hiánya, az önérvényesítési képtelenségemmel való ismétlődő szembesülés végül újra elhallgattat. Sokadszor megalázottan és elnyomottan ismét úgy döntök, hogy felveszem a “jó-keresztény-feleség” szerepet, befogom a számat, és teszem a dolgomat, mint háztartás-felelős.
    Egy darabig, amíg elbírom a fokozódó feszültséget.
    Aztán lassan újra felemeli a fejét bennem az elnyomott EMBER, és visszatérek a folyamat elejére.

Fogalmam sincs, hogy a fenti “játszma” pontosan hányszor zajlott le 2015. májusa és 2016. novembere között – de azt tudom, hogy nagyon sokszor. És a lélektan ismert törvényei szerint

a kétségbeesés és a lángoló düh lassan de biztosan gyűlöletté hűl; a megalázottságból bosszúvágy fakad.

Munkahely

dislike emoji
Christian Dorn képe a Pixabay -en.

Időközben 2015. október elsejétől újra dolgozni kezdek. Csakhogy az öt hónap (!!!) alatt, amit GYES-en töltöttem, “kegyvesztetté” váltam háziorvos főnökömnél. Ez elég hamar nyilvánvalóvá válik számomra apró, finom jelekből. És bár örülnék, hogy dolgozhatom, hogy megszokott, ismerős, begyakorlott és kedvelt tevékenységet űzhetek – a megváltozott légkör megmérgezi az örömöt.

Ismét a saját “megoldási sémámat” alkalmazom: lépek egyet hátra, kivonulok a konfliktusból. Megalkuszom a helyzettel; elfogadom, hogy ez van – megmagyarázom magamnak, hogy ez még mindig jobb, mint a semmi, vagy a céltalan otthon üldögélés. Főnököm is kényszerpályán van: mivel váltótársa nyugdíjba készül, nem küldhet el, mert a dupla beteganyagra még hárman is kevesen leszünk.

Egész 2016-ban rengeteg a munka – és sok a mentális küzdelem a váltótárs kolléga elég érdekesnek nevezhető beteganyagával. Rengeteg az energia-vámpír; legtöbbször örömtelenül, kényszeredetten indulok dolgozni és sokszor teljesen kimerülten érek haza.

Eredő

Íme a kialakuló klinikai depresszió szinte összes alkotóeleme:

Az életemből lassan, de biztosan kiveszett minden külső öröm.

Nőként kudarcot vallottam; a házasságom tönkrement; a munkahelyem légköre megromlott; a munkám jellege az emberek megsegítéséből az ostobasággal való kimerítő napi küzdelemmé változott. A korábban örömmel végzett házimunka is kényszeredetté válik.

De nem csak a házimunka, mindaz, ami korábban feltöltött, örömet és békét közvetített üres és értelmetlen. Már nem imádkozom – hiszen imáimat nem hallgatja meg senki. Nem megyek misére – mert a papok szavait üres frázisoknak érzem. Még a természet szépsége is bánattal tölt el; irigylem a madarak és apró állatok egyszerű, békés életét.

Igyekszem belső örömforrást találni.

De ez sem igazán sikerül. Szilárd önbecsülés, önértékelés teljes hiányában nem tudok mibe kapaszkodni. Csak pótcselekvésekbe menekülök, hogy addig se kelljen éreznem a saját nyomorúságomat: házimunka közben és/vagy a szabad időmben filmeket, sorozatokat nézek DVD-ről. Este számítógépes játékokat játszom, amíg ki nem esik a kezemből a tablet; vagy a “közösségi média” oldalakat böngészem. Amitől csak még rosszabbul érzem magam, hiszen a fészbúkon mindenki más élete fényes és hibátlan.

Üres, örömtelen, szürke, monoton és kilátástalan az életem. Nincs éltető érzelmi kapcsolatom senkivel; és a visszatérő kudarcok miatt már erőm sincs arra, hogy keressek. Ugyan kit és miért is érdekelné az, hogy mi van velem? Ugyan Férjem időről időre megkérdezi – de a válasz még őt sem igazán érdekli; ő sem figyel rám, nem hallgat meg, nem érez együtt velem.

Borzalmas ez a hideg, üres szürkeség!!! Ennél még a halál is csak jobb lehet! Hiszen akkor megszabadulok ettől az iszonyú gyötrelemtől!

Bár a szakmai énem, az eszem TUDJA, hogy egyre mélyebbre süllyedek a depresszió mocsarába, ez mégsem elég ahhoz, hogy kordában tartsa a negatív érzéseimet és gondolataimat.

A bennem felhalmozódott gyűlölet a saját létezésem ellen fordul; a bosszúvágy pedig a gyerekre irányul.

A bármi áron való szabadulás vágya és a pusztító érzések egy lefelé húzó örvényt képeznek, amiből képtelen vagyok szabadulni. Álmatlan éjszakákon át megszámlálhatatlan változatát képzelem el annak, ahogy a gyerek valamilyen módon a halálomat okozza – így nem kell a saját kezemmel véget vetnem az életemnek, de mégsem kell tovább léteznem; és végre Férjem is learathatja a döntései méltó gyümölcsét.

Vágyom a halált – szinte mindennél jobban. Vágyom a szabadulást és a feledést, amit a testből való távozástól remélek. Vágyom rá, hogy láthassam azokat, akik azt állították, hogy szeretnek és fontos vagyok nekik – a temetésemen. Vágyom látni a legbelső érzéseiket és gondolataikat; tudni, hogy valójában mit jelentettem nekik.

Beteges képzelgések? Igen, tudom. Ez már maga a klinikai depresszió.

“Végállomás”

2016. november végén, egy szakmai továbbképzés után meglátogattam egy kolléganőmet. Megkérdezte, hogy vagyok – és én őszintén válaszoltam neki. Pár óra beszélgetés után kényszeredetten indultam haza; vállamon a már eddig is nehezen cipelt teher teljesen tudatosult súlyával.

Nem jutottam messzire. Papucsban futott utánam a novemberi fagyba és rángatott vissza a lakásba. Nem engedett hazamenni; és megbeszéltük, hogy orvosi segítséget kérek. Másnap reggel együtt mentünk be Balassa utcai Pszichiátriai Klinikára; onnan pedig felügyelettel küldtek tovább a lakóhelyem szerint területileg illetékes kórház sürgősségi betegfelvételére.

Nyírő Gyula Kórház Pszichiátria
Nyírő Gyula Kórház

Vegyes érzések voltak bennem: szégyen, hogy nem tudtam egyedül megoldani a gondjaimat; szomorúság és csalódottság, hogy a családom nem segített rajtam, hogy egy barátnak kellett ezt megtennie; de a legmeghatározóbb érzés mégis a megkönnyebbülés és a felszabadulás érzése volt.

Többé nem kell már úgy tennem, mintha minden rendben lenne!!!

Lehetek csalódott, kiábrándult, keserű, szomorú; végre érezhetem azt, amit érzek – és senki nem próbálja megmagyarázni, hogy az miért is nem úgy van, amit én érzek. Lehetek halálosan fáradt és kimerült egy végtelenül hosszúnak tetsző “erőltetett menet” után. Lehetnek negatív, pusztító érzéseim és gondolataim – és senki nem kérdőjelezi meg vagy veszi el őket tőlem. A depresszió itt jól ismert, “mindennapos” állapot.

Nyugodtan, kedvesen, szeretettel bánnak velem. Kérdeznek, figyelmesen meghallgatnak, készül a papírmunka. Mikor megkérdezik, hogy most hogy érzem magam, csak annyit tudok mondani: fáradt vagyok, halálosan fáradt. Végül kapok egy ágyat, ahová lefekhetek és alhatok. Nem kell már kiszolgálnom senki szükségleteit; itt most én is éppoly fontos vagyok, mint bárki más. Nyugalom és béke tölt el.

Erőt vesz rajtam egy egészen furcsa, paradox érzés: egy kórházi ágyban fekve biztonságban és boldognak érzem magam. Ezt nem éreztem már több, mint másfél éve – pedig elvileg családban, és szép otthonban élek. Csakhogy az otthonom második munkahellyé és csatatérré változott; és számomra így már nincs otthon többé.

Fogalmam sincs, hogy mi és hogyan lesz tovább – csak azt érzem, hogy innen talán már fölfelé, egy fényesebb élet felé vezet majd az út.

Folytatom…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük