Meddőség

“Az Ön leletei és kórelőzménye alapján sajnos azt kell mondanom, hogy természetes úton biztosan nem tud megfoganni.

Kisgyermekkorában elszenvedett kétoldali mumpsza következtében valószínűleg szövődményes petefészek-gyulladást kapott. Emiatt petefészkeinek állománya olyan mértékben károsodott, hogy mostanra semmilyen kapacitásuk nem maradt. Még gyógyszeres kezeléssel SEM tudunk petesejthez jutni, így az Ön esetében a lombik-kezelés sem merül fel lehetőségként.

Egyebekben egészséges, így amennyiben talál petesejt-donort, a lombik megtermékenyítésnek, beültetésnek és a terhesség kihordásának semmi akadálya nincs. Ha a továbbiakban bármiben segítségére lehetek, készséggel állok rendelkezésére.”

2013 egy borús, hűvös novemberi napjának kora délutánján ülök a kertvárosi magán nőgyógyászati klinika rendelőjében, és hallgatom a fenti szavakat.

A nőgyógyász kolléga végtelenül kedvesen és együttérzően mondja el, amit kénytelen elmondani; látom rajta, hogy neki magának is rosszul esnek ezek a szavak. Bár maga a “meddőség” szó nem hangzik el, mégis tudom, hogy erről van szó. Diplomás ápolóként tökéletesen értem a hozzám intézett szavak pontos jelentését.

Látom és hallom, ami történik körülöttem – de csak úgy, mintha egy folyadékkal teli buborék közepéről érzékelném a világot. Megköszönöm a kolléga fáradságát, és igyekszem a maradék méltóságomat megőrizve, összeomlás nélkül elhagyni a rendelőt. Extrém módon hálás vagyok, hogy a találkozásért egyetlen fillért sem fogad el.

Ismerősöm vár rám a váróban; látja rajtam, hogy rossz hírt kaptam. Gyorsan távozunk; a kocsiban röviden elmondom neki: a diagnózisom egyértelmű meddőség. A döbbenet neki is szavát veszi. Némán autózunk át a városon; ugyan mit is lehet ilyenkor mondani?…

Egy álom, egy elképzelés, egy terv – örökre elveszett. Dacára minden vágyakozásomnak, igyekezetemnek és törekvésemnek, ebben az életben SOHA nem szülhetek gyermeket. Egyszer és mindenkorra búcsút kell mondanom életem legmélyebb, legalapvetőbb vágyának: hogy életet hordozhassak a szívem alatt. Óriási veszteség ért.

Sokkos állapotban vagyok.

A buborék változatlanul körülzár; az agyamban milliónyi gondolat cikázik és sikoltozik. Úristen, most mit csináljak?… Mi lesz velünk?… Hogyan tovább?… Mi értelme maradt egyáltalán a létezésemnek?… Könnyeim némán, de megállíthatatlanul csorognak az arcomon.

Mikor megérkezünk a ház elé, ismerősöm szeretettel és közhelyek pufogtatása nélkül köszön el tőlem. Ha valaki, akkor ő tudja, mit érezhetek; hiszen maga is keresztül ment már néhány hasonlóan kemény helyzeten.

A lakásba felérve beállok a zuhany alá. A bőrömet paskoló langyos víz lassanként visszahoz a valóságba; a buborék feloldódik körülöttem. Egyre teljesebb súllyal zuhan rám a tények realitása.

Gépiesen felöltözöm, bár nem vagyok tudatában annak, hogy mit is csinálok. Érzéseim és gondolataim még képtelenek befogadni a letaglózó valóságot. Az értelmemmel tudom, hogy az álmaim meghaltak – de az érzéseim még valahol messze a reményteli múltban ragadtak. Szinte mozgásképtelenné dermedve ülök a szobában; száguldó gondolataim ellenére egyre nagyobb üresség tátong bennem.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Férjem hazaér, mellém ül; bátorítani, vigasztalni igyekszik. Közelsége, szeretete, támogatása mérhetetlenül jól esik. Kapaszkodom a kezébe, mint fuldokló az utolsó elérhető fűcsomóba. És irgalmatlanul szégyellem magam, hogy képtelen vagyok megadni számára azt az ajándékot, amit egy nő szerető férjének adhat. Meddő nőként sosem tudok gyermeket szülni neki.

Uralkodnom kell magamon!

Bármi történt is, élnünk kell tovább. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a köldökömet nézegetve meddőségem veszteségén rágódjak – ápoló vagyok, dolgoznom kell. Rögtön mindjárt másnap délután.

Eleinte még jól is esik, hogy a mások bajára figyelve, azon segíteni igyekezve megfeledkezhetek a magaméról. Egy időre. Azonban a szellemet nem tudom mindörökre begyömöszölni a palackba, hogy aztán azt jó messzire elhajítva magam mögött hagyjam az egészet.

Háziorvos mellett dolgozom – kikerülhetetlenül érkeznek egymás után a várandós kismamák a kötelező vizsgálatokra. Vagy mert abortuszt szeretnének. És számomra szép lassan, de biztosan kezdetét veszi a földi pokol.

Nem menekülhetek el a fájdalmas szembesülés elől.

A pácienseink felé elfogulatlanul fordulok – szenvedtem már annyit az életemben, hogy tudjam: fogalmam nem lehet arról, hogy egy-egy döntés mögött mi minden húzódik meg. Teszem, amit csak tudok azért, hogy segítsek annak, aki épp hozzám fordul segítségért.

De amikor egyedül maradok a gondolataimmal és az érzéseimmel, menthetetlenül elborít a keserűség. Meddőség. Miért épp velem történik ez? Miért ilyen igazságtalan az élet? Gondolataim és érzéseim széles skálán hullámvasutaznak.

Düh / harag / gyűlölet forr bennem.

Túlnyomó részt az Isten felé, akiben kicsi koromtól őszintén hittem és bíztam; akihez a bajban menekültem – és akiben most hatalmasat csalódtam.

Serdülő koromtól tudatosan éltem tiszta életet. Kerültem a futó szexuális kalandokat; nem volt terhességmegszakításom; nem tettem semmit, amivel ártottam volna a testemnek. Sőt, igyekeztem a lehető legegészségesebben élni; hiszen egészen kislány korom óta anya akartam lenni. Egész életemben SEMMI olyat nem tettem, ami miatt ezt érdemelném!!!

Hol van a gondviselő, a jóságos, a szerető, az őt szeretőket gyermekekkel megáldó Isten? Milyen Atya az olyan, aki képes teljesen hátat fordítani nekem? Hogyan hagyhat így cserben, miért aláz meg? Nem volt elég, hogy a szüleim örökösen elégedetlenek voltak velem – most azzal is szembesülnöm kell, hogy az Istennek sem vagyok elég jó?

Nekem nem kell olyan Isten, aki így bánik a teremtményével!

A megsemmisültség és a megalázottság érzése állandó társammá szegődik.

Nem csak a munkahelyemen, de az utcán, sőt még az interneten is folyamatosan boldog kismamákkal, terhességről és gyereknevelésről szóló cikkekkel szembesülök minden áldott nap. Minden egyes alkalom egy újabb emlékeztető arról, hogy mindebben nekem sosem lehet részem. Hogy ettől megfosztattam. Értelmetlenül, céltalanul, ok nélkül – de elkerülhetetlenül.

Az engem sújtó meddőség miatt elhagyottnak, megbélyegzettnek és megvetettnek érzem magam. Különösen keresztény társaságban. Tudom, hogy mi van a fejekben, hiszen az enyémben is ez van: az Isten méltatlannak talált arra, hogy gyermekkel áldjon meg. Minden karácsony eleven iszonyattá válik. Az anyaság csodájáról és áldásáról szóló prédikációk minden egyes szava egy újabb könyörtelen korbácsütés a lelkemre, az önértékelésemre.

És hiába próbálom minden igyekezetemmel meggyőzni magamat arról, hogy ez nem igaz; hogy az Isten nem utál engem – valahol legbelül, a lelkem legmélyén örökké ott van a gondolat. Képtelenség szavakkal kifejezni azt, hogy ez milyen mérhetetlenül megalázó érzés.

Önmagamat is hibáztatom.

Hogy miért is nem kezdtem el fogamzásgátlót szedni. Hiszen azzal hosszú időre parkolópályára küldtem volna a petefészkeimet, és nem fogynak el a petesejtjeim.

Azonban ezen a gondolaton a szakember hamarosan felülkerekedik: a sok lehetséges mellékhatástól és komplikációtól akartam megvédeni magam; és azt sem tudhattam, hogy nekem egy gyerekbetegségem miatt nem maradtak tartalékaim.

A tehetetlenség / fájdalom / üresség / magány / szomorúság / kilátástalanság / céltalanság érzései egymást felváltva visszhangzanak bennem.

Teljesen elhagyottnak érzem magam; megvetettnek és értéktelennek. Úgy érzem, hogy a lényegem elveszett; hogy nem maradt belőlem más, csak egy üres héj. Hogy kizárólag arra vagyok jó, hogy kiszolgáljak másokat, mert én magam nem tudok értéket teremteni.

Nem élek, csak létezem és funkcionálok. Eljárok dolgozni, ellátom a háztartást, igyekszem Férjemnek jó társa lenni – de amikor magamra maradok, sokat sírok. A sírás is csak átmeneti megkönnyebbülést hoz a fájdalomtól, ami úgy tűnik, többé már nem múlik el. Sosem voltam egy társasági lény, de a veszteségem hatására egyre inkább magamba fordulok.

Végül 1,5 év küzdelem és egy újabb hatalmas csalódás után erőt vesz rajtam a depresszió.

Erről itt most nem írok hosszan, mert megérdemel egy külön bejegyzést. De 1,5 év keserves szenvedése és egy teljes összeomlás után kezdődhetett csak el a kezelésem és lassú kikászálódásom abból a nagyon mély lelki gödörből, ahová részben a meddőség diagnózisa taszított.

A meddőség diagnózisa óta már 6 év telt el.

Ennek ellenére mind a mai napig fogalmam sincs, hogy valaha elcsitulnak-e bennem végleg a fájdalom és a keserűség újra és újra feltörő hullámai.

Csak egy gyors példa: munkahelyemen ifjú kolléganőm gyermeket vár. Műszakváltáskor a konyhában ebédelek épp. Egy orvoskollégánk kedvesen ugratja a kismamát; érdeklődik a hogyléte felől, és egyébként is kitünteti a kiemelt figyelmesség jeleivel.

Engem pedig újra elborít a keserűség – hogy mindebben nekem soha nem lehetett, és nem is lesz részem. Újra feltör belőlem az élet igazságtalansága felett érzett fájdalom; az elszigeteltség és magány érzése. Újra magával sodor a nehéz érzések tömegének vihara.

Tudatos erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy gondolatban felálljak a földről, letöröljem a könnyeimet, megigazítsam a koronámat, és emberi méltóságom birtokában, emelt fővel lépjek tovább a napom és az életem útján.

Miért írok a saját meddőségemről?

Azért, hogy ha téged is súlyt a meddőség átka:

Érezhesd: nem vagy egyedül. Vannak – vagyunk mások is, akik ha nem is épp úgy, de hasonlóan érzünk és szenvedünk, mint te.

Hogy bátorítsalak: merd érezni az érzéseidet, és ne akard szépíteni őket. Hogy elmondjam: MINDEN érzésednek van létjogosultsága, és nem kell szégyellned magad miattuk.

Add meg magadnak a gyász idejét; és ne engedd azt sem, hogy mások megpróbáljanak megfosztani ettől.

Ugyanakkor arra is szeretnélek biztatni, hogy ne ragadj bele meddőséged felett érzett gyászodba. Szeresd és tiszteld önmagad annyira, hogy ne kizárólag a fizikális reprodukcióra való képességed határozza meg a saját szemedben önnön értékességedet.

Ha pedig a szerencsések közé tartozol, akik számára a gyermekvállalás nem probléma:

Remélem, hogy írásom ablakot nyit egy olyan helyzetre, aminek a lehetősége benned fel sem merül. Talán legközelebb, amikor épp megkérdeznéd valakitől, hogy “És ti miért nem akartok gyereket?”- akkor eszedbe jut ez a cikk, és még időben átfogalmazod a kérdésedet egy tapintatosabbra. Hiszen korántsem biztos, hogy az ismerősöd nem akar gyermeket – sőt.

Sajnos minden évben egyre gyakrabban hangzik el a meddőség diagnózisa az orvosi rendelőkben. Ennek okát most nem firtatnám; de a tény ettől még tény marad. Mint ahogy az is tény, hogy országunk vezérei mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a gyermektelen nőket / családokat démonizálják.

Ha pedig te a boldog anyák közé tartozol, kérlek, ne vesd meg azokat, akiktől az élet megtagadta azt, ami neked kijutott. Légy hálás a sorsodnak – és légy elfogadó azokkal szemben, akik szenvednek mindannak hiánya miatt, ami számodra oly természetes. Légy büszke anyaságodra – de ne gondold, hogy ez a te érdemed, vagy hogy ez “jár”.

Emellett kérlek, tiszteld azok emberi méltóságát, akik hozzám hasonlóan önhibájukon kívül váltak meddővé.

Köszönöm megtisztelő figyelmedet!

Oberholster Venita / Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük