Nehéz útravaló

Vajon a szüleink hogyan készítenek fel az élet kalandjára, amíg felnevelnek minket? Mit pakolnak az élet-útra való mentális tarisznyánkba, amit a vállunkra akasztanak?

Free-Photos / Pixabay

Férjemmel megismerkedésünk táján sokat beszélgettünk a gyerekkorunkról. Ezek kapcsán érdekes dolgot vettem észre: teljesen ki tudott akadni, és mélyen felháborodott olyan apró részleteken a történeteimben, amik számomra teljesen megszokottak, hétköznapiak, az élet “normál” menetéhez tartozóak voltak. Ekkoriban kezdtem el szembesülni azzal, hogy mintha valami “nem stimmelne” a szüleim személyiségével.

Susan Forward: Mérgező szülők c. könyvének borítója - a nehéz útravaló

Egészségügyi tanulmányaim során ugyan valamennyire beleszagoltam a pszichológiába ahhoz, hogy tudjam: a szülők személyisége és a szülő-gyermek kapcsolat minősége jelentős hatással van a gyermek személyiség-fejlődésére; de az ismereteim nagyon felszínesek voltak. Mivel tudtam, hogy szinte semmit nem tudok a téma mélységeiről, kedvenc forrásomhoz: a könyvekhez fordultam bővebb ismeretekért. Az interneten böngészve találtam rá Susan Forward: Mérgező szülők című könyvére. Nem egy könnyű esti olvasmány, az biztos; mégis gyorsan átrágtam magam rajta.

A szerző saját pszichoterápiás tapasztalatai alapján a szülőktől elszenvedett lelki bántalmazásnak 6 típusát különíti el és mutatja be részletesen és jól érthetően, konkrét személyek esetleírásain keresztül. Megdöbbentő és elég megrázó volt azzal szembesülnöm, hogy a könyv egyik fejezetét (“Alkalmatlan szülők”) mintha az én szüleimről írták volna!…

Apai útravaló

Apukám sérültségéről a kutatásom kezdetén már tudtam valamennyit, így ennek belátása nem volt megrendítően nehéz. Egyszer ő maga említette meg, hogy állt már pszichiátriai kezelés alatt; egészségügyi főiskolásként pedig rájöttem, hogy valószínűleg paranoid skizofréniát diagnosztizálhattak nála – de ugyanakkor betegségét soha nem ismerte el, és semmilyen kezelésre sem volt hajlandó.

Azt is tudtam róla, hogy rendkívül intelligens, de kifejezetten gyenge fizikumú kisgyerekként igen durva, testileg és lelkileg egyaránt súlyosan bántalmazó közeget volt kénytelen túlélni mintegy 17-18 éven át. Fizikálisan ugyan nem pusztult bele a különféle testi-lelki szenvedésekbe, de az elszenvedett bántalmazások a lelkét-szellemét eltorzították. Felnőtt korára rendkívül maximalista, kritikus és verbális bántalmazó személyiséggé formálódott.

Ezen ugyan nincs mit csodálkozni, azonban az én személyiségfejlődésemre ezzel együtt igen pusztító hatást gyakorolt.

Mit jutott nekem?

Bár Apám kezet soha nem emelt rám, szavaival rendszeresen megsemmisített. Folyamatosan elérhetetlen követelményeket támasztott számomra: pl. 4 évesen szerinte ebédet kellett volna tudnom főzni; és amikor nem tudtam megfelelni az elvárásainak, kigúnyolt. Tudnom kellett (volna) azt is, amire soha senki nem tanított – és ha nem tudtam valamit, rendszerint az volt a reakció, hogy: “Miért nem tudod? Ezt mindenkinek tudni kell!” Soha semmilyen általam elért eredmény nem volt elég jó számára (pedig a saját korosztályomban legtöbbször átlagon fölül teljesítettem) – mindig lekicsinylően, megvetően nyilatkozott a képességeimről, teljesítményeimről.

Gyerekként persze ezeket a dolgokat nem tudtam felfogni. Egy kisgyereknek nincsenek “szűrői”, amik a külvilágból érkező visszajelzések jogosságát és igazságtartalmát megvizsgálnák. Egyszerűen csak igaznak fogadtam el minden kritikát, amit rám zúdított. Már csak azért is, mert rajongtam Apámért; és amit mondott, az számomra az abszolút igazság volt. Hogy miért? Mert bár elvált szülők gyerekeként igen ritkán találkoztam vele (talán ha kéthavonta egy-egy napra) – de akkor minden figyelmét nekem szentelte. Ez számomra az egyik legnagyszerűbb tapasztalat volt: valaki FIGYEL rám. RÁM figyel. FONTOS vagyok neki.

Emellett rengeteg érdekes dolgot tanultam tőle. Rendkívül intelligens volt (mint sok más skizofrén személy is); 8 szakmával, nagyon széles látókörrel és jó ösztönös megérzésekkel bírt. Volt türelme ahhoz, hogy tanítson; nem fáradt bele abba, hogy a gyerek-logikájú kérdéseimre az én szintemen igaz, alapos és érthető válaszokat adjon. Neki köszönhetem saját széles látókörömet, ami aztán segített abban is, hogy a tőle elszenvedett sérüléseimet viszonylag hamar el tudjam kezdeni gyógyítani. Vagyis arról nagyjából tudtam, hogy apám nem volt ideális szülő.

Sokkal nehezebb volt azonban azzal szembesülni, hogy családom anyai ága is elég jelentős gondokkal terhelt.

Anyai útravaló

Anyukám személyiségének formálódásában jelentős szerephez jutott a II. Világháború. Kb. 3-3,5 éves korában szülei vidékre, nagyszülőkhöz költöztették őt Budapestről, hogy biztonságban legyen, és ne kelljen éheznie. Ez a döntés egy felnőtt szemével teljesen érthető és helyes – különösen annak ismeretében, hogy nagyszüleim akkori lakása a Keleti Pályaudvar tőszomszédságában volt, és porig omlott egy bombatalálat következtében.

Azonban ő kislányként valószínűleg csak annyit érzékelt belőle, hogy a szülei elhagyták – ki tudja miért; és nem lehet velük – pedig nagyon vágyik utánuk. Ráadásul mikor végre 6 éves kora körül hazamehetett a szüleihez, hamarosan született egy húga, akivel osztoznia kellett a sokáig nélkülözött közelségen és gondoskodáson.

Így aztán Anyám a későbbiekben nem tudott vagy akart felnőni, és önálló, felelősségteljes életvitelbe kezdeni. Persze eljárt dolgozni, férjhez ment, és gyereket szült – hiszen mindenki más is így csinálja. De amikor egy házasság nehézségeit kellett volna felnőtt módon kezelnie, vagy egy kisgyerekről felelősségteljes felnőtt módján gondoskodni – akkor ezekből a helyzetekből kilépett. Férjétől alig 3 év házasság után elvált; hazaköltözött a szüleihez, és semmit nem tett azért, hogy önálló élete (értsd: saját lakása, háztartása, stb.) legyen.

Mi jutott nekem?

Engem, a váláskor nem egészen 2 éves kislányt hosszú távra lepasszolt a szüleinek dajkaságba – ahogyan az vele is történt kislányként. Hiába éltünk fizikálisan együtt, Anyukám érzelmileg sosem volt elérhető számomra. Gyakorlatilag a nagyszüleim szerettek és neveltek szeretettel kamaszkoromig.

Elhagyott gyermek egy szétmálló szobában - a "teher vagy" útravaló
AD_Images / Pixabay

Az érzelmi elhanyagolás és távolságtartás az én alakulófélben lévő személyiségemet jelentősen rombolta – különösen annak fényében, hogy a mások gyerekei (unokatestvérek, ismerősök), akikkel nem kellett hosszú távon foglalkoznia, mindig sokkal több kedvességet, törődést és együttérzést kaptak tőle, mint én.

Mindennek ellenére mindig vágytam Anyám szeretete után. Rájöttem, hogy ha az elvárásainak megfelelően viselkedem (ami átlagosan minimum 5 évvel haladta meg az aktuális életkoromat), akkor jobban érzi magát velem. Megtanultam hát “felnőttnek” lenni mellette. Így ugyan feltétel nélküli szeretetet és érzelmi támaszt továbbra sem remélhettem, de több időt töltöttünk együtt, mint korábban. Sok hasznos készségem származik ezekből az együttlétekből: megtanultam tőle szabni, varrni, kötni, horgolni, hímezni, süteményeket sütni.

Mivel telt meg az útravaló tarisznyám?

Bár értelmi szinten igazán sok hasznos útravaló tudást kaptam a szüleimtől, érzelmi vonalon leginkább hiánnyal ruháztak fel. Semmilyen jó teljesítményemért soha nem kaptam elismerést. Anyám számára “természetes dolog” volt, “a minimum”, hogy én jól tanulok, jól viselkedem, megfelelek az összes (legtöbb esetben túlzó) elvárásának; és “ami természetes, azért nem jár külön elismerés“. Apám ezzel szemben a saját korosztályomban igen jónak számító teljesítményemet mindig azzal “jutalmazta”, hogy “Jól megoldottad, DE HA másképp csináltad volna, MÉG JOBB lett volna.” Vagyis lényegében kivétel nélkül minden egyes esetben gyakorlatilag teljes mértékben lenullázta, értéktelenné tette bármilyen kiváló teljesítményemet.

Hiányzott az életemből a feltétel nélküli szeretet megtapasztalása, az érzelmi biztonság, a pozitív, megerősítő visszajelzésekből fakadó önbizalom, a mások iránti bizalom, az élet iránti bizalom – és még sok minden egyéb is. Szüleim alkalmatlansága, személyiségük hiányosságai miatt hiányvezérelt személyiséggé fejlődtem (a kifejezés a Maslow szükséglet-elméleten alapszik).

Szüleim lényegében saját hiányaikat, üres útravaló tarisznyájukat adták tovább örökségül nekem. Önnön egészséges önbecsülésük hiányában öntudatlanul az én fejemre lépve próbáltak egy lépéssel magasabbra jutni.

Hiányvezérelt élet

Aki tele van sebzettséggel és hiánnyal, az elsősorban arra törekszik, hogy a múltból fakadó hiányait betöltse – és emellett alig marad ideje és ereje arra, hogy emberként növekedjen.

Hiány-motivált fiatal felnőttként én is “be akartam pótolni”, meg akartam szerezni mindazt, amiből gyermekként nem kaptam eleget – azonban sosem értem el azt, amit szerettem volna. Mivel az időben nem tudok visszalépni ahhoz a gyermekhez, aki sérülésemkor voltam, a múlt hiányai mindig betöltetlenek maradnak; miközben saját szeretet- és elismerés-éhségemtől hajtva szinte “kiszipolyoztam” a környezetemet. Mindez végül oda vezetett, hogy előbb-utóbb mindenki megelégelte a viselkedésemet, és faképnél hagyott – újabb hiányt hagyva maga után. Már kész is az önrontó spirál!

Később, amikor életem viharosabb szakaszaiban nagy szükségem lett volna a saját belső erőforrásomra, kialakult negatív önképem, érzelmi tankom üressége, a szerető és elfogadó érzelmi támogatás hiánya egy hatalmas és üres, kapaszkodók nélküli, csúszós falú gödörré vált a depresszió mélységei felé.

Önértékelési zavar, önbecsmérlés

Mindaz, amit 18 éves koromra szüleim szemével tekintve önmagamra “megtanultam” magamról, negatív töltésű gondolat vagy érzés volt.

  • Apám viselkedésének hosszú távú következménye az lett, hogy gondolatban gyakorlatilag folyamatosan kritizálom magamat; hogy szüntelenül az az érzésem, hogy “sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni” – vagyis képtelenné váltam az elégedettség érzésére.
  • Anyám pedig azt érte el viselkedésével, hogy mások őszinte köszönetét, háláját, elismerését alig tudom felfogni. Mivel “az természetes”, hogy én csak a legjobbat adom magamból másoknak – képtelenné váltam a pozitív, megerősítő, tápláló visszajelzéseket befogadni, örülni nekik.
  • Mindketten igen sokat tettek maximalizmusom kialakításáért – ami csak első ránézésre (és talán csak a munkáltatók szemében) tűnik hasznos tulajdonságnak.
  • Az önmagammal kapcsolatos negatív érzések: az elégtelenség, alkalmatlanság, bizonytalanság, tehetetlenség, kudarc, csalódottság, elutasítottság, elhagyottság – végső soron az alapérzelmek közül a szomorúság és a félelem mocsaras, síkos és süppedős “ön-le-értékeléssé” váltak.
Túl-kompenzáció

A fenti sötét mocsarat azonban a legtöbb ember szégyelli mások előtt – ezért hát inkább felépít egy hamis, de a külvilág felé lelkesen mutogatott szerep-személyiséget. Én sem voltam kivétel. Arrogáns, lekezelő magabiztosságot, kioktató modort vettem magamra (Apám jó modell volt ehhez); igyekeztem mindenkinél mindent jobban tudni, hogy többnek érezhessem magamat náluk. Tüskés voltam és goromba – hogy megelőzzem az újabb bántásokat, sérüléseket. Így visszatekintve akkori önmagamra: elviselhetetlen kis jószág voltam. Nem is tudom, hogyan és miért viseltek el mégis azok, akik ebben az időben a barátaim lettek.

Szabadulás a terhektől

A szabadulás és gyógyulás egyik első lépése az, hogy egyáltalán felismerem, hogy mi történt velem, és mi zajlik bennem – a következő pedig az, hogy merjek segítséget kérni, és megtanuljam elfogadni is azt. Ugyanis a mocsárból csak a mesében tudja saját magát kirángatni a hős…

Saját magam egészségesebbé formálásának vágyába már kamaszként “belefutottam”. Keresztény barátaim egészséges (családjait és) személyiségét látva erőteljesen érzékeltem, hogy velem, bennem valami nincs rendben; és igyekeztem a kívánt, vágyott irányba változtatni magamon. Szerencsémre ők készek voltak úgy is elfogadni és szeretettel segíteni engem, amilyen nehezen elviselhető épp voltam – nagyban elősegítve ezzel a szükséges változásokat.

Később egy kolléga biztatása nyomán több alkalommal is szakember segítségét kértem. Egy-egy felmerülő nehezebb témával (szüleimről való leválás; meddőség; gyereknevelési gondok) felkerestem pár pszichológust (mindig mást), akik az adott témában megtámogattak, átsegítettek az aktuális elakadásokon, vissza az egészséges haladás útjára. Tartós “kezelés” sosem fért bele a pénztárcámba – de talán ez nem is baj, hiszen nem gondolom, hogy az élet minden egyes pillanatához szakember segítsége kell. Nagyon sok esetben teljesen elegendő maga a szándék, hogy változni, változtatni akarsz.

Én magam is folyamatosan változom; mert alakítom magamat az életem változásai, az egymást követő felismeréseim, tapasztalataim fényében. Sokszor ezek a felismerések egyáltalán nem örömteliek – mondjuk például azzal szembesülnöm, hogy nagyon sokszor ugyanazokat a mondatokat mondom a gyerekemnek, amiket gyerekkoromban nekem mondtak a szüleim. Különösen az kínos, amikor mindezzel Férjem szembesít…

Senki nem ígérte, hogy a változás, a fejlődés és növekedés könnyű lesz – de igenis LEHETSÉGES megszabadulni a súlyos útravaló tehertől, amit magaddal hordasz! Ha nekem sikerül – Neked is fog! 🙂

Hogy “pakold ki” a terheket a tarisznyádból?

  1. Felismerés – hogy valami nem OK bennem, nem érzem jól magam.
  2. Diagnózis” – épp most én személyesen hogyan, miben sérültem vagy akadtam el; a bajom lehető legpontosabb megfogalmazása.
  3. Szembenézési és elismerési képesség azzal, hogy – igen, most ez van; de nem szükséges így is maradnia.
  4. Változás iránti vágy – mert saját akaratod ellenére nem fogsz megváltozni, az biztos… 🙂
  5. Változtatásra való készség, döntés és akarat/erő – mert neked kell megtenned a szükséges lépéseket. Helyetted senki nem végzi el a szükséges önmunkát.
  6. SMART célkitűzés – mert az elefántot csak falatonként lehet megenni; egészben nem megy. (A linken kicsit más típusú célkitűzésről olvashatsz, de látni fogod, hogy a tudatos élethez is ez kell…)
  7. Pozitív változást célzó technikák alkalmazása – kinek mi válik be. Pszichológus vagy önsegítő csoport felkeresése, családállítás, ima, meditáció, önismereti könyvek olvasása – amit épp vonzónak és megléphetőnek ítélsz meg.
  8. Mindennapos kitartó gyakorlás – mert a régi rossz beidegzések jóval helyettesítése nem történik meg csak úgy egy pillanat alatt.
  9. Kudarctűrési és újrakezdési készség – mert bizony LESZ olyan, hogy valami többször sem sikerül.
  10. Türelem – mert mint már említettem a tartós változás időigényes folyamat.
  11. Némi spiritualitás sokat segíthet, de nem elengedhetetlen. Ha tudsz imádkozni; vagy segítséget, támogatást kérni / kapni a szellemvilágból; vagy meditációban / vizualizációval útjára engedni a negatív gondolatokat/érzéseket, könnyebbé és gyorsabbá válhat az utad.
  12. Elfogulatlan külső visszajelzés és önreflexió – legyen a segítőd akár egy családtag, akár barát vagy szakember.
    Időnként hasznos megállni, és újra “megvizsgálni” a saját érzéseidet az életeddel kapcsolatban: JÓL vagyok? Jobban érzem magam, mint korábban?
    – Ha JÓL vagy, rendeződtél – nagyszerű! 🙂 Légy boldog!
    – Ha “csak” valamivel jobban vagy, folytasd, amit eddig tettél, mert segít, de valószínűleg több időre van szükség a rendeződéshez.
    – Ha pedig nem változott semmi, vagyis nem vagy jól – változtass a módszereden (mert azonos módszerrel nem fogsz más eredményhez jutni).
    Ezzel visszajutottunk a folyamat első lépéséhez, és ezzel a továbblépés lehetőségéhez – mert lehet, hogy egy új célt fogsz kitűzni magad elé.

És ennyi?…

Lényegében – igen. Hogy triviális? – Az lehet. De valahogy az emberek jelentős többségének mintha még ezt a nagyon magától értetődő és egyértelmű folyamatot sem sikerülne alkalmaznia és megvalósítania a saját érdekében…

Emellett ez csak egy elméleti csontváz. Rád szabott tartalommal neked kell megtöltened. Sem én, sem senki más nem tudja neked megmondani, hogy számodra merre vezet a helyes út; mi és hogyan fog jól működni és segíteni, hogy megszabadulj a rád rakott felesleges útravaló tehertől.

Ha érdekel kicsit bővebben az én utam, akkor ide kattintva is találsz még tőlem cikkeket. És talán egy kis segítséget is… 😉

Köszönöm megtisztelő figyelmed!

Oberholster Venita / Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük