Örökbefogadás 1.- miért és hogyan?

Az örökbefogadás témaköre ma Magyarországon kevéssé közismert. A legtöbb ember tisztában van vele, hogy létezik ez az intézmény, de a túlnyomó többség ismeretei itt véget is érnek.

Bevallom, én magam is mindaddig a “többségi” csoportba tartoztam, amíg egy borús novemberi napon szembesülnöm nem kellett saját meddőségem tényével. De már az orvosi diagnózis kimondása előtt környezetünk felől jelentős “nyomás” irányult felénk, mikor házasságunk második évének vége felé még mindig nem voltam állapotos.

Fogadatlan prókátorok

“Mire vártok még? Vagy nem is akartok gyereket? … Ja, hogy még nem sikerült? Hát, igen, mondjuk már nem vagytok fiatalok, nem is csoda! … De akkor miért nem fogadtok örökbe? Végül is teljesen mindegy, hogy ki szüli meg a gyereket; ha ti nevelitek fel, akkor titeket szeret majd szüleiként.”

Egytől-egyig mind borzalmasan tapintatlan, és maximálisan tiszteletlen megnyilvánulások. Igazából mind a mai napig a legkevésbé sem értem, hogy honnan veszik maguknak egyes emberek a bátorságot, hogy mások életében ilyen mélységig vájkáljanak – de tapasztalati tény, hogy szemrebbenés nélkül megteszik.

Pete Linforth képe a Pixabay -en.

Rettentően érdekelne, hogy ugyan vajon mire gondolnak, amikor kimondják ezeket a szavakat. Valószínűleg – semmire. Mert ha belegondolnának, hogy vajon ők hogyan éreznék magukat, ha valaki az ő életükben kezdene el így vájkálni, akkor vélhetően inkább mélyen hallgatnának…

Emellett mondjuk az is érdekelne, hogy vajon honnan tudja bárki, akinek kizárólag vér szerinti gyermeke van (vagy netán az sincs), hogy mennyire “mindegy”, ki szüli azt a gyereket? Vagy ha már annyira “mindegy”, vajon ő (vagy a társa) miért szült inkább, ahelyett, hogy örökbe fogadott volna?

Tartok tőle, hogy ezek a kérdéseim örökre megmaradnak szónokinak…

A rideg szembesülés

2013. november közepén, mintegy 2 év orvosjárás után jutottam el egy nőgyógyász kollégához, aki nem csak jó orvos, de nagyszerű ember is. Egyedül neki volt bátorsága kimondani az igazat: hogy önhibámon kívül meddő lettem.

Az engem ért érzelmi-lelki sokkhatás után eleinte a legkevésbé sem motivált az örökbefogadás gondolata. Kisgyermekkorom óta legtöbbször meg kellett hajolnom a szűkebb családom akaratának, és szüntelenül lemondani a saját vágyaimról, elképzeléseimről, céljaimról. Fiatal felnőtt korom óta ápolóként dolgoztam; mást sem tettem, csak kiszolgáltam az orvosok és a páciensek összes kívánságait. Nem vágytam még egy idegenre, akinek meg kell felelnem; aki miatt ismét csak háttérbe kell szorítanom önmagam.

Örökbefogadás – pro és kontra

örökbefogadás - család grafika

Tudtam, hogy Férjem számára nem újdonság és nem idegen az örökbefogadás gondolata; mivel egy korábbi kapcsolatában már felmerült ennek a lehetősége. Tudtam, hogy fontosnak tartja, hogy továbbadja valakinek mindazt, amit tapasztalt és megtanult az életében. És én magam is vágytam arra, hogy gondoskodhassak egy gyermekről; hogy legyen valaki, akit ketten közösen szeretünk és nevelünk.

Ugyanakkor féltem, hogy saját, nem igazán rózsás múltam miatt nem leszek képes jó anyja lenni egy olyan gyermeknek, akinek a befogadásába nem tud besegíteni a biokémia. (Az anya – gyermek kötődés kialakításában jelentős szerepe van a várandósság, a szülés és a szoptatás során zajló különféle hormonális folyamatoknak.) Féltem, hogy a kötődés sérülése esetleg ingyencseléddé degradálja a szerepemet a családban.

Az otthonomban otthon akartam lenni. A saját birtokomon belül; ahol az életnek egyenrangú részese vagyok, nem pedig mások döntéseinek és igényeinek a kiszolgálója. Biztonságban akartam érezni magamat; csak azokat beengedni az életembe, akiket tényleg ott akarok látni – és egy vadidegen gyerek, aki ki tudja, honnan jön és mit hoz magával, nem tartozott ebbe a kategóriába.

Váratlan fordulat

Pete Linforth képe a Pixabay -en.

Ezért aztán önmagam számára is nagyon meglepő volt, hogy egy reggel, pusztán 1-2 héttel a diagnózissal való szembesülésem után azzal a gondolattal ébredtem, hogy félelmeim ellenére mégis jelentkeznünk kellene örökbefogadásra. Reméltem, hogy az élet megmutatja majd, mi a helyes döntés.

Egy kolléganőm ismerőse a Tegyesz-nél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) dolgozott, így meg tudta mondani, hogy lakóhelyünk alapján hová kell mennünk jelentkezni. A hivatalos ügyintézésről bővebben itt olvashatsz, most nem részletezném.

Készülődés

A tanfolyamon, melyet minden leendő örökbe fogadó szülőnek el kell végeznie, nagyon sok hasznos dologról hallottunk. Ami a számomra a mégis a legtöbbet jelentette, az volt, hogy szinte minden hivatali és/vagy gyermekvédelemben dolgozó szakember, vagy saját tapasztalatáról beszámoló örökbefogadó szájából elhangzott a következő mondat:

Ha az örökbefogadási folyamat bármely pontján bármelyik fél (akár a férfi, akár a nő) úgy érzi, hogy nem, ez nem az ő gyereke, akkor NEMET KELL MONDANI az örökbefogadásra!

Ez a sokszor elismételt, már-már mantraszerű mondat; és a sok kedves történet, amiket emellett hallhattunk, nagyon megnyugtatott. Lassan kezdtem elhinni, hogy igen, így, ezen az úton is lehet és érdemes gyermeket vállalni; hogy az örökbefogadott gyermek épp annyira “igazi”, mint az, akit az anyja a testében hordoz 9 hónapig.

integető kerámia-angyalka, mint leendő gyermekünk jelképe; örökbefogadás
Alexas_Fotos képe a Pixabay -en.

Nem egészen 1,5 év várakozás után kiválasztottak minket, mint lehetséges szülőket egy vidéki intézetben nevelkedő, nem teljesen egészséges kislány számára. A gyermek élettörténetének megismerése, és egy rövid villámlátogatás után úgy döntöttünk: elkezdjük az ismerkedést, barátkozást.

Bár a döntés március végén már megszületett, egy hónap még várakozással telt, mivel Férjem nem kapott szabadságot áprilisban. Ezt az időt a szükséges holmik összegyűjtésével töltöttük. Vásárolnunk nagyon kevés dolgot kellett, mert családjainktól, barátainktól nagyon sok mindent készen kaptunk. Ruhák, etetőszék, babakád, játékok – végül már azt sem tudtuk, hogy találunk helyet a sok holminak.

Izgatottan, kicsit szorongva, mégis örömmel készülődtünk a május első hetére, amikorra az ismerkedést be tudtuk ütemezni.

A történet folytatásához kattints ide. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük