Örökbefogadás 2.- lehet a döntés nem?…

Ha még nem olvastad, a történet első részét itt találod. 🙂

Ismerkedés

A gyermekotthon és TEGYESZ helyi ismerkedési szokásai szerint egy hétre odaköltöztünk a vidéki város kis szállodájába, és onnan látogattuk az intézetet. Délelőtt 3, délután 4 órát töltöttünk együtt hármasban, hogy mielőbb megismerjük, megszokjuk egymást. Napról-napra egyre több gyermekgondozási feladatot vettünk át az intézmény dolgozóitól.

Mindezek ellenére én szinte az első pillanattól úgy éreztem: ez a kislány NEM az én gyermekem. Nincs vele kapcsolódási, kötődési pont, közös hullámhossz.

Az ismerkedés harmadik napjának reggelén mindezt el is mondtam Férjemnek; és kértem őt, hogy csomagoljunk össze, és induljunk el haza.

Azt válaszolta, hogy menjünk be az intézetbe, és beszéljünk a Tegyesz munkatársával, aki az ismerkedési folyamatot segítette. Így is történt; neki is jeleztem, hogy nem szeretném folytatni az ismerkedést, haza szeretnék menni, mert úgy érzem, hogy nem alakul ki kapcsolatom a gyermekkel.

Csakhogy – HIÁBA. Az érzéseimet férjem és a szakember is teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Mintha semmit nem mondtam volna, besöpörték a szőnyeg alá az összes kétségemet és ellenérzésemet; mondván: csak feszült és fáradt vagyok, ez majd elmúlik. Olyan szépen haladunk az ismerkedéssel, kár volna most feladni!

Így aztán az ismerkedés hetének pénteki napján hazahoztuk a kislányt budapesti otthonunkba.

nem lakott babaszoba örökbefogadás előtt
Mylene2401 / Pixabay

Egy hónap együtt

A hivatalos örökbefogadás előtt 30 napra kihelyezik a gyermeket leendő családjába, hogy a szülőknek legyen lehetősége “hazai pályán” is hozzászokni az új helyzethez.

Ez alatt a 30 nap alatt 5-6 naponként újra és újra jeleztem férjemnek, hogy NEM, ezt a gyermeket én képtelen vagyok úgy felnevelni, ahogyan azt jónak tartom. Nem érzem, hogy bármiféle érzelmi kapcsolat, kötődés, harmónia létrejönne közöttünk – sőt, folyamatos ellenkezést, elutasítást, dacot tapasztalok a részéről; ami rendkívül negatív érzéseket vált ki belőlem.

Nem akarom tönkretenni ennek a kisgyereknek az életét azzal, hogy egy olyan anya mellett kelljen felnőnie, aki nem tudja őt teljes szívével elfogadni és szeretni!!! Éppen elég baj az, hogy nekem így kellett felnőnöm; eszem ágában sincs ezt továbbadni.

Igen vagy nem? Kötélhúzás.
skeeze / Pixabay

Minden egyes ilyen kezdeményezésem, beszélgetésünk óriási vitába majd veszekedésbe torkollott. Férjem egyszerűen nem volt hajlandó meghallani és figyelembe venni az érzéseimet, megérzéseimet és kétségeimet. Képtelen volt felfogni és elfogadni, hogy nem elsősorban az életmód-változástól való félelmem mozgat.

Igen vagy nem? – a töréspont

A legutolsó ilyen beszélgetésre a hétfői hivatalos procedúra előtti szombaton került sor. Zokogva könyörögtem, hogy vigyük vissza a gyermeket az intézetbe, mert nem tudom őt szeretetben felnevelni. Nem érzem, hogy ő az én gyermekem lenne; és a tanfolyamon direkt kihangsúlyozták, hogy ha bármelyik fél úgy érzi, hogy nem, akkor NEMET KELL MONDANI.

Férjem válasza rövid, tömör, egyértelmű és megsemmisítő volt:

Ez a gyerek akkor is itt marad, ha te beledöglesz.

Úgy éreztem, mintha iszonyú erővel szíven ütött volna. Nem csak a szavam, de a lélegzetem is elakadt. Ahogyan a meddőséggel való szembesüléskor is, újra valamiféle érzelmi sokkos állapotba kerültem; képtelen voltam megszólalni. A szívem – a lelkem – és az egész életem apró darabokra hullott.

Steve Watts / Pixabay

Az a férfi, aki megismerkedésünkkor a csillagokat is le akarta hozni nekem az égről – most tényleg azt közölte velem, hogy az sem érdekli, ha megdöglök?…

Nem szóltam semmit – egyrészt mert fizikálisan nem bírtam megszólalni; másrészt mert egyébként sem láttam semmi értelmét a további beszédnek. A csalódásomat, kiábrándulásomat, megaláztatásomat és kétségbeesésemet képtelenség érthetően szavakba foglalni. És egy ilyen megnyilvánulás után vélhetően tökéletesen és teljesen felesleges is lenne. Némán aludni tértem.

Hivatali ügyintézés

Mivel a külvilág felé igyekeztem megőrizni a normalitás látszatát, a hivatalos örökbefogadás két nappal később “simán” zajlott le. Bár felmerült bennem, hogy mondhatok nemet a jegyző előtt – végül egyszerűen képtelen voltam rávenni magam. Ugyan a férfi, aki azt állította, hogy szeret, elárult és eltiport – én mégis képtelen voltam mások előtt hátba támadni, elárulni, megalázni és eltiporni őt.

Zsibbadt voltam, érzéketlen, tanácstalan és végtelenül magányos. Távoli volt a “való világ”; éles és fájdalmas volt minden kívülről érkező inger. Semmiféle én-erőm, önérvényesítési képességem nem volt. Visszahúzódtam a saját belső világomba, és próbáltam összeszedegetni, újra összeragasztani az életem darabkáit; valahogyan megfoltozni az apró darabokra szakadt szívemet.

Mindeközben a külvilágban a férjem, az általa választott gyermek és én hivatalosan, papíron egy “család” lettünk, és megkezdődött a “közös” életünk.

Nem hivatalosan az én lelkem haldoklott; és számomra megkezdődött a lassú, de biztos és magányos menetelés összetört életem üvegszilánkjain át a pokolba.

Sötét környezetben felsejlő női profil
Mylene2401 / Pixabay

Sajnos a szüleimmel való sérült kapcsolatom, és keresztény neveltetésem a klinikai depresszió könnyű prédájává tett – de ez már egy következő történet.

Köszönöm megtisztelő figyelmedet!

Oberholster Venita / Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük